Chapter 3.

3.

*Madison*

Estére meghívtam Alice-t hogy maradjon nálunk egy ottalvós bulira, de igazából csak a félelmemet akartam vele leplezni. Olyan hirtelen jött vissza Rocky és még nem voltam kész rá. Nagyon jó volt újra találkozni vele, és megérinteni, beszélni vele, csak egyszerűen fura volt.

 Alice a konyhában sürgött forgott. Mivel az Intézetnek csak a szobákra és a benti edzőteremre volt pénze a konyhákat a szobákba építették. Alice valami párolt zöldség félét csinált, én pedig végighúztam a kanapén az ujjaimat. Egy mosoly futott végig az arcomon, de rögtön le is fagyott az arcom, amikor a kanapé végében észrevettem egy fekete pulcsit. Óvatosan Alire sandítottam, aki éppen valami régi pop számot dúdolt és a paradicsomot szeletelte. Óvatosan a pulcsiért nyúltam, és lassan felvettem. 

- Mi az? - hallottam Alice érdeklődő magas hangja. Kitágult szemmel ránéztem és a pulcsit magam mögé dugtam. 

- Őmm semmi. Az egyik csapattársam hagyta itt amikor...

- Állj Madison.- sóhajtott lassan.- A szerelmi életed nem rám tartozik. Vigyázz azzal a fiúval!- kacsintott rám. Elmosolyodtam, és próbáltam tettetni hogy nem vagyok ideges. Rocky pulcsiját gyorsan bedobtam a szobámba, és utána visszamentem a konyhába.

*Ray*

Egyszerűen nem tudtam elaludni. Egész nap Johnatanon agyaltam, hogy miért nem engedi hogy helyettes legyek. Lehet, hogy egyszerűen féltékeny mert én jobb vagyok. Vagy egyszerűen hülye. Végül valahogy kikászálódtam az ágyból, és felkapcsoltam a konyhában a villanyt. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, és próbáltam meginni, de amikor a számhoz emeltem lépéseket hallottam az ajtóm előtt. Nem törődtem vele, hanem ittam a vízből. Amikor már indultam vissza az ágyamhoz megint lépések. És megint. És megint. Idegesen ledobtam magamról a takarót, és az ajtóhoz sétáltam. Kinyitottam, és pont előttem sétált el egy kapucnis alak. Megállt, és lassan visszafordult. A homlokára szőke fürtök tapadtak, a szemei barna árnyalatokban csillogtak, és aggódást tükröztek. Egy pillanatig elfelejtettem hogy mérges vagyok, és csak álltam. Végül visszazökkentem a valóságba és igyekeztem dühösnek tűnni.
- Te meg ki vagy? Este 11 van mi a francért vagy még ébren??
- Ő Ro...Tyler vagyok, és az igazgatót keresem....nem tudnál egy kicsit segíteni?- kérdezte már az ajtóban állva.
- Ha ez azzal jár hogy nem járkálsz többet az ajtóm előtt persze. De nagyon ismerősnek tűnsz...nem találkoztunk valahol?- kérdeztem a pulcsimat a fogasról levéve. Kicsit megijedt ahogy láttam, de fogalmam sem volt miért. Inkább nem mondott semmit, és megkérdezte, hogy merre menjünk. Csendesen sétáltunk egymás mellett, csak Tyler cipőjének a suhogása hallatszott. 
- És mi hozott téged ide?- próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Vett egy nagy levegőt, és a cipőjét kezdte tanulmányozni.
- Igazából be kell vallanom valamit. Nem Tylernek hívnak. Hanem Rossnak. Ross Lynch.- állt meg, bennem meg meghűlt a vér.
- Mi? Jézusom...- dadogtam meglepetten.
- Figyelj nem akartam hazudni én csak-
- HOGY KÉPZELED IDE TOLNI A POFÁDAT?! AZ EGÉSZ INTÉZET KI NEM ÁLLHATJA A CSALÁDOTOKAT ÉS A PUCCOS KIS ÉLETETEKET!- próbáltam nagy gesztusokkal, és suttogva kifejezni azt, hogy nem éppen...ordítok.- Ezért voltál ismerős, ezért ijedtél meg amikor rákérdeztem, hogy ki van. Mekkora egy mocsok vagy.- mondtam. Keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt és a mellettem lévő ajtó felé biccentettem.- Itt van az igazgatói iroda. Remélem most láttalak utoljára.- fordultam meg. Igyekeztem minél előbb visszajutni a szobámba, és miután odaértem bevetettem magam az ágyba. Ledobtam magamról a pulcsimat, és a fal felé fordulva elaludtam.

*Alice*

A vacsora nagyon jó volt, sokat beszélgettünk majd mindannyian lefeküdtünk. Vagyis csak Madison. Miután gondosan leellenőriztem, hogy alszik, felvettem a dzsekimet, a nadrágomat és a sáros bakancsomat. Kimásztam az erkélyre, és az erkély melletti létrán lemásztam. Az erdő felé vettem az irányt, és a legközelebbi kitaposott ösvényre léptem. A sötétség egy másodperc alatt vett körül, ezért bekapcsoltam a telefonom vakufényét. Lassan követtem az ösvényt, miközben a csend egyre jobban vett körül. Itt-ott beleakadtam egy ágba, pocsolyába léptem, és belerúgtam valami szőrösbe, amit nem igazán tudtam beazonosítani. Végül megérkeztem a célomhoz. A Hoak-tó tükörként szolgált a Holdnak, így minden sokkal világosabb lett. A fű puhább volt, a föld pedig keményebb volt. A tó vize lágyan hullámzott, és a Hold fényesen csillogott. Egy felhő sem volt az égen csak én, és az öreg Hoak. Leültem a part mellett pihenő fűzfa tövébe, és a vizet szemléltem. A szél kicsit összeborzolta a hajamat, ettől kirázott a hideg.
- Fázol?- kérdezte egy hang mellettem. Annyira megijedtem, hogy halkan felnyikkantam és megugrottam. A hang irányába fordultam, és nagy meglepetésemre egy fiú ült mellettem. Szőke fürtjei a homlokába lógtak, zöldes barna szemét megvilágította a tó. Nem az a kigyúrt alkat volt, inkább szálkás. Halkan felnevetett, és elmosolyodott. Gyönyörű mosolya volt...
- I..igen, de te..ki vagy?-kérdeztem, és vissza ültem egy kicsit közelebb.
- Hát sötétben gondolom nem nagyon vagyok ismerős...Riker.- mosolygott pimaszul. És igen ő volt az a bizonyos Riker Lynch. Akinek az élete tökéletes, gazdag, és mindene megvan.
- Hát akkor mit keresel itt a hidegben ahelyett, hogy a meleg kastélyodban pihennél?-kérdeztem cinikusan. Riker a tavat kezdte fürkészni, és láttam a szemében a felismerést.
- Szóval mindenki ezt hiszi.
- Mert nem igaz?- kérdeztem.
- Tudod én is kérdezhetném, hogy te mit keresel itt.- terelte a témát. 
- Esténként szeretek ide kijárni. Olyan...
- Békés.- fejezte be Riker. Összenéztünk és mindketten elmosolyodtunk. Mindig azt gondoltam, hogy egy arrogáns bunkó, aki nem tudja felfogni, hogy vannak saját magán kívül is létező emberek. Nem tudom hogy de már egészen közel kerültünk egymáshoz, és a vállunk súrolta egymást. Csak ültünk egymás mellett, és néztük a ritkán felbukkanó halakat, és hallgattuk a suhogó szelet. 
- Amúgy Alice vagyok. Alice Madnesser. De ha legközelebb találkozunk nyugodtan hívj Lize-nak.-kacsintottam. Riker felnevetett. Feljebb akartam ülni, amikor is elvesztettem az egyensúlyomat, és Riker ölébe zuhantam. Riker mosolyra húzta a szája szélét, én pedig kínosan viszonoztam azt. Most jobban szemügyre tudtam venni az arcát. Az arcáról hirtelen eltűnt a mosoly, és közelebb jött. Az arcunk már szinte összeért, és éreztem a meleg leheletét. Nem tudom miért nem löktem el, de nem is akartam. A következő pillanatban Riker szája az enyémhez tapadt. Egyre erősebben szorított magához, és én visszacsókoltam. Beleegyezésnek vette, így folytattuk. A hátamra fektetett, és kicipzározta a dzsekimet. Apró puszikat hagyott a szám szélén miközben a keze fel le járt a derekamon. Én az ingénél fogva közelebb húztam magamhoz és a lábaimat keresztbe fogtam a derekán. 

Hali! Vééégre alig vártam hogy végre megírhassam a Riker + Ali rész :D Ha tetszett komizzatok, és oldalt kiteszek egy újabb szavazós modult, szavazzatok, és komentbe írjátok meg hogy tetszett ez a rész és hogy mire számítotok :)))

puszi: Vivian W

Chapter 2.

2.

*Ray*

Igyekeztem minél halkabban megközelíteni a zászlót. Mindig is szerettem az Intézet kiképző feladatait, ez volt az egyetlen dolog, amikor kiengedtek minket a határokon kívülre. A folyó mellett láttam ahogy a sárga zászló alja bele ér a vízbe. Körbefordultam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nincsen senki a közelemben. Odaléptem a vizes anyaghoz, és leguggoltam. Már a víz felé nyúltam, amikor nagy lökést éreztem a hátamon. Elterültem a sárban, és kettő kéz szorult a kezemre.

- Ez nem sikerült. Majd legközelebb Ray! - nevetett Mr. Both. Lekászálódott rólam, és amikor felnéztem láttam az önelégült mosolyát, és a borostájára ragadt sárt. Az ingemen is egy nagy folt volt, farmeromon összeragadt fűcsomók voltak, a cipőm pedig a bokámig a mocsokba volt ragadva. 

- Azt hiszem egy hosszú napom lesz a mosógéppel...- néztem Mr. Bothra mérgesen. Ő csak megrántotta a vállát és a kezemért nyúlt. Miután felálltam, a zászlóért nyúltam. Kicsavartam a vizet, és akkor vettem észre, hogy Mr. Both már rég elment. Gyorsan utána szaladtam, és csendben indultunk vissza a tábor felé.                                                                         
Az Intézet előtt találkoztam a csapatom egy részével, akik ugyanúgy nyakig sárban voltak. Odaléptem a csapatvezérhez Johnatanhez, aki éppen egy újabb cigicsikket vett elő a zsebéből.
- Mit szeretnél Ray?- kérdezte közömbösen. A mellkasom előtt összefontam a karjaimat, és kérdőn néztem rá.
- Alvezér akarok lenni.- jelentettem ki. Mivel még mindig folynak a háborúk, 15 éves kortól már a város úgymond "védelmezőivé" kellett válnunk, a gyerekeket az Intézetbe küldték, és 20 éves koruk után elmehetnek. Ezek alatt kiválasztanak egy vezért, aki a kiképzéseket vezeti vagy a támadásokat felügyeli. Emellett minden vezérhez tartozik egy alvezér. Már hónapok óta próbálom meggyőzni Johnatant hogy had legyek én az alvezér, de hajthatatlan...
- Édesem ez nem a kiscicáknak való feladat. Ott a csatatéren igazi nagy macskákkal kell majd szembenézned, és egyébként sem hiszem, hogy elbírnál a felelősséggel.- kuncogott halkan. Csak megforgattam a szemeimet, és az ajtó felé indultam. Lassan feltrappoltam a kő lépcsőkön, és a kihalt folyóson a szobám felé vettem az irányt. Lassan elfordítottam a kulcsot, és lenyomtam a kilincset. Belépve ledobtam a táskámat a sarokba, és ledőltem, a kanapémra. A kezemet végighúztam a tarkómon, és becsuktam a szememet. Ha igaz amit mondanak, már itt vannak és a kis csendes Shorthillből megint egy rémálom lesz. Éreztem ahogy egy kis lágy könnycsepp gördül végig az arcomon. De még is olyan nehéz volt, és tele volt fájdalommal. A fájdalommal amit soha nem felejtek el. A kezemet végighúztam a csuklómon, és egy nagyot nyeltem amikor egy érdes felülethez értem. A következő pillanatban Alice tört be az ajtón, mögötte Alysa zihált.
-Ih-Igyekeztünk amilyen gyor-gyorsan beérni mert már majdnem lement a nap.- magyarázkodott Alice az értetlenségemet meglátva. Bólintottam, és visszafeküdtem a kanapéra.
-Amúgy Madison már halálra keresett benneteket a szobájában van azt hiszem.- válaszoltam a plafont nézve. Alysa rögtön kirohant, de Ali még a szoba közepén állt.
-Visszajöttek. A vonat mellettünk ment el.- suttogott.
- Tudom. Mi is megkaptuk a hírt. Már azt hinnéd hogy minden megváltozik, erre az egész előröl kezdődik. Ali a cipőjét kezdte nézegetni, én pedig beletörődtem, hogy soha sem lesz minden olyan mint régen.

*Ross*

- Teljesen megőrültél??- nézett rám Riker hitetlenkedve. A nappaliban ültünk, amikor felvetettem az ötletet hogy az Intézetbe járhassak.- Had mondjak el valamit. Azok a lányok és fiúk kényszerből mennek oda, azért hogy legyen hol lakniuk vagy hogy megtanulják magukat megvédeni. De neked ez mind nem szükséges miért? Mert megvan mindenünk.- mondta Rik. Egész életemben megvolt mindenem. Család, pénz, ruha, játékok, minden. Csak egy dolog volt amit soha nem kaptam meg. Barátokat.
- Rydel legalább te segíts nekem. Kérlek!- néztem nővéremre nagy szemekkel. Ő pontosan tudja milyen az amikor valakinek nincsenek barátai.
- Ross nem lehet. Tudom hogy szeretnél barátokat, és tudom hogy unod ezt a puccos helyet amit otthonnak nevezünk tudom. De nem akarom hogy bajod essen, vagy megsérülj. És nem is tudod kezelni a fegyvereket. Nem mehetsz az Intézetbe, és ezt a te érdekedben mondom.- állt fel Rydel, és csendesen kisétált a nappaliból. 
- Na jó ebből elegem van. A ti engedélyetek nélkül is beadhatom a jelentkezésemet a táborba!- ordítottam, és faképnél hagytam Riker-t. Feltrappoltam a szobámba, és elővettem a sporttáskámat. Ami csak a kezem közé akadt, és kevésbé volt elegáns bedobáltam a táskába. Felhúztam egy szürke kapucnit, és a táskával a kezemben lelopakodtam a lépcsőn. Hallottam ahogy a nővérem és Riker Rockyról beszélnek. Már kinyitottam volna az ajtót, amikor is a kilincs elfordult, és említett bátyámmal találtam szembe magamat.
- Őőőő meg tudom ma..
- Hol voltál? Ugye nála voltál? Madison...
- Ross meg kell értened...szeretem és ha titokban tudunk csak együtt lenni vállalom.-mondta, és a szemeiben láttam a komolyságot.- De ha már a titkoknál tartunk hova indultál?- mutatott a táskámra. Belenéztem a szemébe, és minél halkabban igyekeztem elmagyarázni a történteket. Rocky csendesen hallgatta, és a végén felcsillant a szeme.
- Akkor tudsz majd beszélni Madisonnal! Ross soha nem örültem még ennyire annak hogy lelépsz!-veregette meg a vállam.
-Honnan veszed hogy találkozunk majd?
-Tudom. Csak tudom-kacsintott, és mellettem a konyha felé vette az irányt, engem a nyitott ajtó előtt hagyva.

*Az Intézetnél*

Már este volt, és a kapucnimon keresztül hallottam ahogy kicsi esőcseppekben elkezdett esni az eső. Sietve mentem, amíg megláttam az Intézetet. Két oldalán kettő tál szerű tűzrakás volt, azok két oldalán ládák. Soha nem voltam ezekhez még ilyen közel, és olyanokat mondanak róla, hogy az egykori város vezetők hullája van benne védőszellemként. Kirázott a hideg, ahogy azokra az estékre gondoltam amikor Riker és Rocky szellemmeséket mondtak nekem:
- Ross mindig bújj be jól a takaród alá, mert a szörny az ágyad alól kijön, és megeszi a lábad!!- mondta Rocky. Ilyenkor Riker mindig hirtelen megfogta a lábamat  és megcsikizte, amitől frászt kaptam. Nem voltak nagyon durva rémtörténetek, de rám tudták hozni a frászt. A portához sétáltam, és bekopogtam az üvegen.
- Tessék.
- Ömm...Tyler Hogin vagyok és késődélután üzen-
- Mr.Both itt van. - hajolt oda egy mikrofonhoz. Az ajtó magától kinyitódott, és bent csönd fogadott.
- Ho-hova menjek? 
- Kövesse a fényeket.- ezzel a portás lecsapta a redőnyt az üveg mögött. Az ajtó felé fordulva, vettem egy nagy levegőt és beléptem.

Na hali!!! Szóóval itt a 2. rész, és tudom hogy rövid de igyekszem a végét izgalmasakra írni. Ha tetszett komizzatok légyszi sokat jelentene hogy megtudjam mit gondoltok :(
és azt is írjátok meg hogy mi tetszett sziasztok!!
 puszi: Vivian W

Chapter 1.

1.

*Alice*

 A fejem hirtelen olyan ütést kapott, amit eddig még soha. Feltörtek belőlem az emlékek, amiket mindig is el akartam felejteni. Alysa szemeibe apró pöttyökként gyűlt össze a könny, pedig megígértem, hogy soha többé nem adok rá okot hogy sírjon. 

- Miért? Alice miért....eddig minden olyan jónak tűnt de most miért kell visszajönniük?- kuporodott össze Alysa, térdeit a mellkasához húzva. Odaléptem hozzá, és magamhoz húztam. Éreztem, ahogy a vállai rázkódnak, és szipog. Az államat a fejére támasztottam, és szorosabban öleltem.

- Vissza kell mennünk. Ha megtudják, hogy eljöttünk...

- Ne is fejezd be. Induljunk.- törölte meg az arcát. Fölsegített, és visszafelé vettük az irányt. Már egy fél órája sétálhattunk, amikor megláttuk a város tornyát. Szinte futottunk, mivel már majdnem lement a nap, és ha a nap lemegy, és a város felé közelítesz...lelőnek... Épp hogy beestünk a kapun, máris kezdték a láncokat leereszteni. Ha valaki így is át akar menni, akkor meghallják a csörömpölést. 
- Oké, most pedig siessünk vissza az Intézetbe.- mondtam komolyan, és elindultunk a város központja felé.

*Madison*

Kezdtem aggódni, mert Alicék miatt, ugyanis reggel elmentek, és már rég vissza kellett volna érniük. Mr. Both nem is tud arról, hogy elmentek, és ha kiderül kirúgathatják az Intézetből.
 A folyosón, csak a lépteim hallatszottak, ahogy elsétálok az ajtók előtt. Megálltam a 9B szoba előtt, és lassan lenyomtam a kilincset. Amikor megtudtam hogy a Lynchek visszatértek, először nem hittem Raynek. A szívem, legalább egy ütemet kihagyott. Ha itt van, akkor biztos szólt volna, vagy mielőtt visszajöttek volna küldhetett volna valamit...
Az ajtó, nyikorogva kinyílt, és megcsapott egy ismerős illat. Behunytam a szememet, majd kinyitottam. Ott állt az ágyam mellett, és engem nézett. Szája mosolyra húzódott, és végigmért. Gyorsan megfordultam és becsuktam az ajtót, de neki szorított az ajtónak. Éreztem a mellkasát a hátamon, hallottam a szíve dobbanását, a nagy kezeit a derekamon. Csak a fejemet tudtam elfordítani, és amikor megtettem, ő lehajolt, és megcsókolt. Lassan megfordított, de még mindig nem tudtam mozdulni, bár nem is akartam. A kezei a hátamat kezdték simogatni, és a számról áttért a nyakamra. Puszikat hagyott a nyakam oldalán, kisebb nyögések hagyták el a számat. A kezemmel átöleltem a tarkóját, és közelebb húztam magamhoz. Magához ölelt, és fölemelt. Összekulcsoltam a lábaimat a derekán, és ő erősen tartott, úgy nyomott az ajtónak. Felemelte a fejét és belenézett a szemembe. Barna íriszei csillogtak, és éreztem hogy végigtanulmányozza az arcomat:
- Hiányoztál...- mondta halkan.
- Hogy...jöttél be?
- A Rómeós módszert használtam- nézett az ablakom felé. Elmosolyodtam, és beletúrva a hajába közelebb húztam magamhoz. Nagyon vártam már, hogy mikor ölelhetem magamhoz újra, hogy mikor lehetünk újra egymásé. Felemelt, és az ágyamhoz vitt, ott óvatosan letett, és fölém hajolt. Összekulcsoltuk a kezeinket, és megcsókolt, újra és újra. Nem akartam hogy vége legyen, olyan jó volt hogy itt volt mellettem. A jelenléte nagyrészt megnyugtatott, és már kezdtem elfelejteni, hogy Aliék nincsenek itt. Az volt a legfontosabb, hogy itt volt mellettem...Rocky.

*Rydel*

Kinyitottam a szobám ajtaját. Minden ugyanott volt. A ruhák, a könyvek, még a takaró is a földön volt, ahogy otthagytam az indulásunk éjszakáján. Jó volt kicsit kiruccani, és friss levegőt szívni a hegyekben. Nem hiányzott ez a koszfészek, de itt is szükség van ránk. A bőröndömet a ruhásszekrény mellé állítottam, és leültem az asztalomhoz. Kinyitottam a legalsó fiókot, és elővettem az ékszeres dobozomat. Felnyitottam, és kivettem belőle az apró képeket. Lassan megnéztem őket, és amikor elértem az utolsóhoz kicsit megfeszültem. Anyuék voltak rajta, még a háború előtt. Egy kék ruha volt rajta, apun pedig a szokásos sötétzöld ing, és farmernadrág. St. Monica-ban voltak az évfordulójuk alkalmából. Akkor voltak utoljára boldogok, most már csak Shorthillel vannak elfoglalva és velünk. 

 Kopogtak az ajtón, és igyekeztem az összes képet elrakni. Bátyám Riker nyitott be.

- Jól vagy? Egész úton csöndes voltál. Még enni sem ettél. Ha akarod csinálok szendvicset...- csukta be maga után az ajtót. Mindig is az aggódós típus volt, ő volt a gondoskodó a családban. Mindig megvédett amikor a suliban kicsúfoltak, kemény volt a fiukkal, de velem mindig kedves és elnéző volt. Elmosolyodtam, ahogy leült az ágyamra és várakozó tekintettel nézett rám. Felálltam, és lehuppantam mellé. Ráhajtottam a fejemet a vállára, és sóhajtottam:

- Lesz valaha is ugyanolyan a világ?

- Nem tudom. Nem rajtunk áll tudod.- ölelt magához- Amúgy hol van Rocky? Azt mondta, hogy van egy kis elintézni valója, de már egy félórája nincs itt.-értetlenkedett Riker. Felálltam, és az ajtóhoz mentem.

- Én nem keresem meg az tuti. Legalább is egy szendvics nélkül- mosolyogtam, és Riker nevetve követett a konyhába.

Hellóóó emberek! Szóval itt az első rész, ha tetszik komizzatok, iratkozzatok fel, és majd jön a 2 rész :P

puszi: Vivian W.

Bevezető

Végig fogtam Alysa kezét. A vasúti síneken sétáltunk a város felé ahol éltünk. Shorthillben. Persze ez már nem ugyanaz a Shorthill ahol eddig a gyerekek vidáman ébredtek. Ahol mindenki reggelente boldogan köszön a másiknak. Nem, ez már nem ugyanaz a Shorthill. Itt már nincsen olyan hogy "jóreggelt" vagy "kellemes napot". Itt már csak kín és szenvedés van. Hogy miért? Mindjárt elmesélem.

 Amikor még nagyon kicsi voltam, a kormány egyik fele összetűzésbe került a másikkal, így Amerikában úgymond kitört a 3. világháború. Az országok vagy az egyik, vagy a másik oldalára álltak, így mint például Franciaország és Oroszország is egymás ellen vetemedtek. Végül az egész világ kezdett darabjaira hullani- kezdve Amerikával. A szüleim meg voltak rettenve, hiszen ott voltam én, és még egy úton lévő gyermek. Így a hegyekbe menekültünk, egy kórházba amit az apám egyik barátja vezetett. Ott jött világra a kicsi Alysa, és még nem volt 5 éves, de lebombázták a kórházat. Mi valahogy megmenekültünk Alysaval, de anyámék, nem élték túl. Ahogy apám barátja, a betegek, és az orvosok sem. Máig nem tudom, hogy miért mi ketten maradtunk életben, de akkor ez valami "jel" lehet...A lényeg az, hogy máig nem történt semmi, ami azt jelentené hogy a háborúnak vége van. Az államok megmaradtak, de csak néven. Minden összeomlott....eltűnt.

Alysa megszorította a kezemet, és megtorpant. Leguggolt, és fülét a sínekre helyezte. Rémülten állt fel, és nézett nagy barna szemeivel rám.

-Vonat. Hallom ahogy jön.- futott le a sínekről. Követtem, és baljós tekintettel, bebújtam mögé egy bokorba. Lehúztam a fejemet, és csak hallgattam. Körülvett minket a csönd, egészen addig amíg megláttam a horizonton a vonatot. Kihűlve néztem, ahogy közeledik, és csak jön jön és jön. Nem hittem a szememnek. Már régen nem jöttek vissza, akkor miért pont most? Miért pont most kellett idejönniük? Egyedül egy család közlekedhet vonattal...

...a Lynchek...

Dadadadaaaaaaa :D Remélem tetszett ez a kis ízelítő, ha több részt szeretnétek akkor komizzatok :))

puszi: Vivian W

Szereplők

Név: Alice Madnesser
Becenév: Ali, Lize,
Kor:24 éves
"A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy nem vagyok normális. De ez ennyire  nyilvánvaló...?"
Családi állapot: Van egy húga, a szülei kiskorában meghaltak, előtte rejtélyes módon eltűntek. Az erdőben találtak rájuk, holtan. Együtt él kettő legjobb barátnőjével, Madisonnal és Rayel.

Név: Alysa Madnesser
Becenév: Sasa
Kor: 13 év
" Az élet szar, ez nem kérdés. Az rajtad múlik, hogy nehezebbé teszed-e vagy nem."
Családi állapot: Egy nővére van, és 2 másik lány akik szinte a testvére.

Név: Madison Loyar
Becenév: -
Kor: 19
" Annyi mindent túléltünk már. Nehogy most kezdjük el feladni?
Családi állapot: Egyedül nevelkedett fel Alice társaságában. Egyedül ők a családja.

Név: Ray Goddvin
Becenév: -
Kor: 18
" Júlia beleszeretett Rómeóba, és végül mindketten meghaltak. Júlia jól elbaszta!"
Családi állapot: Az apja nem él, anyukája egyfolytában dolgozik a megélhetésükért, egy pékségben. A bátyja kiskorában eltűnt, és azóta sincs meg.

Nevek: Rocky, Rydel, Riker, Ratliff és Ross Lynch
Kor: Rocky-19, Rydel-20, Riker-25, Ratliff-22, Ross-18
Családi állapot: A Lynch família a város egyik leggazdagabb családjai közé tartoznak. Mindenük megvan, és hát egóból is van bőven.